A magyar történelem drámaciklusában a XVII. század komor tragédia: halálos orlodés szultáni és császári között. Az elozo, a XVI. századnak minden vérgozössége mellett még volt reneszánsz csillogása is, élesztette a hitviták nagyon is politikai tartalmú izgalma, a költészet addig ismeretlen magasságokig emelkedett Balassival, s az utódai közül legalábbis Rimayval. Mellettük olyan neveket említhetünk, mint a humanista drámaíró Bornemisza Pétert, a mufordító-nyelvtudós Szenci Molnár Albertot, a magyar verselés egyik korai bravúrmesterét. A XVII. század derekára mindez már múlt, minden csak vérengzés és csüggedés, mögötte a császári-egyházi barokk pompával, elotérben a nép és az ország romlásával, a szakadatlan életveszéllyel, a nemzethalál nagyon is indokoltnak látszó rémképével. Erdélynek sikerült kiszakítania magát ebbol a halálos nyomásból, és idoleges önállóságában, virágzó fejedelemség keretén belül éli tovább a reneszánszot. Magyarország azonban félig török hódoltság, félig császári zsoldosok szabad prédája. Az ország lakosságának valamennyi osztálya — más-másképpen, de mégis együtt — éli azt a szorongásos életet, amelybol majd a század végso évtizedeire kirobban a megalázott nép és a megalázott urak közös élethalálharca: a Thökölyéktol Rákócziékig húzódó kuruc háború. Tragikus század. Ennek a tragédiának foszereploje Zrínyi Miklós.

Szakadatlanul tevékeny életében igazán csak mellékesen ,költo. De olyan színvonalon volt mellékesen költo, hogy ezzel o a század irodalmának versenytárs nélküli foalakja. Mint ahogy foalakja a kor politikai életének, foalakja a kor hadtörténetének, elofutára a hazai hadtudománynak, megteremtoje a magyar politikai publicisztikának. Olyan helyen állt, és olyan egyéniség volt, hogy lehetett volna belole a nemzet diadalmas vezére, és lehetett volna eszméinek vértanúja. De negyvennégy éves korában vadászbaleset áldozata lett, s ezzel egész politikai-katonai elképzelése torzóvá vált. Véletlen halála oly mértékben tette teljessé a nemzeti tragédiát, hogy el sem tudták képzelni véletlen voltát. Azonnal suttogni kezdték, hogy nem is a vadkan ölte meg, hanem Bécs orgyilkos megbízottja lotte le vadászat közben. Így lett volna szükségszeru, így kellett volna megírni egy tragédiában. De hát nem is ritkán a véletlenek végzik el a szükségszeruség munkáját. Élete töredék, de alakja teljes: erkölcstani példázat, követendo embereszmény. És teljes az irodalmi életmu, amelyet a következo évszázadokra hagyott.

Nagyon nagy múltú, nagyon nagy hatalmú családból származott. Legrégebbi ismert osei az Árpádok korában vitézlo és hatalmaskodó tengerparti Brebiri grófok voltak, nyilván olasz származásúak, akik elkeveredtek a még nagyobb hatalmú horvát hubérurakkal, a Subicokkal, a késobbi Frangepánok elodeivel. A Brebiriek és Subicok a magyar király hubéreseiként összerokonultak a délvidéki magyar nagyurakkal, így lettek a Zrínyi grófok óriási birtokú foalakjai mind a magyar, mind a horvát történelemnek. (A horvát történelemben Zrinszky néven szerepelnek; Zrínyi Miklós a magyar költészet klasszikusa, de öccse, Zrínyi Péter, a bécsújhelyi vértanú, Zrínyi Ilona apja, horvát költo volt, és Petár Zrinszky néven a horvát irodalom klasszikusa.) A dédapa, a legendás híru idosebb Zrínyi Miklós egyszerre volt féktelen kiskirály és a honvédelem példás bátorságú és példás halálú hose, a „szigetvári vértanú". A hitviták korában, ahogy a foúri érdek kívánta, úgy változtatták vallásukat. Még a költo is reformátusnak született, de gyermekkorában a család császárhusége szükségessé tette a visszakatolizálást. Mire Zrínyi Miklós még kisgyermekként árvaságra jutott, a család buzgó katolikus lett, s az apa végrendeletében Pázmány Péter gyámságára hagyta fiait. Pázmány pedig lelkiismeretes gyám volt, aki maga gondoskodott a fiúk, különösen a már kora ifjan feltunoen értelmes Miklós neveltetésérol. Grazban, Bécsben, majd Pázmány székhelyén; Nagyszombatban végezte iskoláit, korán eljutott Velencébe is, felserdült ifjúként magyarul, horvátul, latinul, olaszul, németül egyforma biztonsággal tudott beszélni, írni, olvasni. Járatos volt az ókori latin irodalomban és az itáliai reneszánsz kultúrájában. Vergiliust ugyanolyan alaposan ismerte, mint Torquato Tassót, a reneszánsz nagy epikus költojét; Tacitus muveiben ugyanolyan otthonos, mint Machiavelli politikai és hadtudományi írásaiban. De ismerte és szerette Balassi költeményeit is és a hazai krónikásénekeket. Mindezektol tanult, és senkinek sem lett szolgai utánzója. Kora szerint már a barokk ízlés körében élt, de emberi-költoi egyénisége vérbelien reneszánsz volt. A barokk misztika és cikornyásság idegen volt és maradt tole. Egyértelmuség, ésszeruség, szemléletesség — ezek a reneszánsz erények jellemzok egész irodalmi munkásságára.

Kora ifjúkorától fogva versel. Húsz- és huszonöt éves kora közt tölti be életét elsosorban a költészet. A késobbi években történelmet kell csinálnia. Késobb politikus, hadvezér, hadtudományi író, publicista, a nemzet élesztoje. A késobbi években alig-alig ír verseket. Költoi muveinek gyujteményes kötete, az Adriai Tengernek Syrenaia 1651-ben jelenik meg, a költo ekkor harmincegy éves. Tudtunkkal ezek után már csak egyetlen fiának halálára írt elégiája és a magyar királyokról tervezett epigrammaciklus néhány darabja készült el. A fegyverek közt benne is elhallgattak a múzsák. Ezzel az egyetlen verseskötettel és benne a Szigeti veszedelemmel azonban o a század irodalmi foalakja.

Szerelmes verseit idilliumoknak nevezi. Példaképei az antik idillek és azoknak barokk utánzatai voltak, de Zrínyi idilliumai sehogyan sem emlékeztetnek sem az epikus jellegu vergiliusi idillekre, sem a mesterkélt barokk idillekre. Szívbol jövo lírai hangjuk, gazdag képviláguk — habár más formában — inkább rokon Balassi költészetével. Szerelmes versei mind késobbi feleségéhez, Draskovich Eusebiához szólnak, ot nevezi Violának, a virágénekek példaadása szerint. Boldog házasságával meg is szunik szerelmes költészete — az ábránd valósággá vált, minek tovább epekedni? Ezután már csak az elégia számára van lírai hangja, hiszen elveszti kisfiát, és elveszti fiatal feleségét is. Kevés boldogság adatott életében. Politikai és hadvezéri terveit is szüntelenül akadályozza az az udvar, amelyet szolgálni kíván, míg végül belátja, hogy csakis az udvar ellenében érhetok el a nemzet céljai. Hanem amikor erre az útra lép, következik a tragikus véletlen formájában megjeleno szükségszeru halál.

Politikai szándékait azonban elobb költészetében, majd elméleti írásaiban hagyta reánk. Ez a politikai szándék íratta vele az elso magyar nemzeti eposzt, a Szigeti veszedelmet. Bizonyítani és lelkesíteni akart vele. Azt hirdette a költészet nyelvén, hogy elérkezett a gyozedelmes háború ideje a törökök ellen. Felidézte a három nemzedékkel azelotti történelmet, saját dédapjának küzdelmét és vitézi halálát. Vergiliustól és Tassótól tanult módszerekkel beleépítette muvét a nagy eposzok világtörténetébe. Verselése ugyan méltóságteljesen nehézkes, de szerkesztése mintaszeru, szemléletessége, emberábrázolása, gondolatgazdagsága nemcsak igazi remekmuvé, hanem a mi számunkra is érdekes olvasmánnyá teszi a fülünknek oly ódon négyes rímelésu, a sormetszetekkel nem törodo tizenkettes sorok áradását.

És azután következtek a hadtudományi munkák a korszeru hadsereg megteremtése érdekében: a Tábori kis tracta meg a Vitéz hadnagy. Majd megírta politikai eszményének kifejezésére Mátyás király történetét, és végül publicisztikai irodalmunk elso remekét, a Ne bántsd a magyart avagy Az török Áfium ellen való orvosságot. Ez a vitázó könyv eszmei alapja lehetett volna a nemzet önvédelmi harcának.