A lírai költészet egyik legkiemelkedobb alakja, a francia irodalom múlhatatlan értéke, verseit fél évezred óta utánozzák, minden nyelvre fordítják, átdolgozzák és versengve hamisítják. Életmuvével fejezhetjük be a francia középkor kultúrtörténetét, de vele kezdhetjük a francia reneszánszot is.

Még az életrajza is úgy hat, mintha egy leleményes anekdotakitaláló mesélgette volna úgy félezer évvel ezelott, vagy egy képtelenségekkel szórakoztató amerikai filmrendezo találta volna ki a közelmúltban. Viszonylag hiteles adataiból egy valószínutlenségeket halmozó történelmi kalandregényt lehetne írni rablóbandákkal és lovagi dalnokversenyekkel, bordélyházi gyönyöruségekkel és akasztófán lógó holttestekkel, áhítatos imaszövegekkel és kocsmai trágárságokkal. Az ötszáz év elotti párizsi élet fényei, sötétségei, maga az élet egésze kavarog halhatatlan „Végrendelet"-eiben (a Kis Testamentumban és foleg a Nagy Testamentumban) és halhatatlan balladáinak képáradatában. (De ne essék félreértés, a középkori francia költészetben nem azt a 14 soros versformát mondják szonettnek, amit megszoktunk az olasz eredetu, Petrarcaféle és a Shakespeare-féle angol szonettekben. A francia lovagdalnokok és korai reneszánsz költok balladái pedig három hosszabb és egy rövidebb versszakból álló lírai versek, amelyekben a szakaszok végso sorai azonosak — refrének — voltak, és a befejezo kis szakasz ajánlás volt vagy egy pártfogó úrhoz vagy a dicsoített hölgyhöz. Tehát Villon balladáit se gondoljuk rövid, drámai elbeszélo költeményeknek, hanem fegyelmezett rímtechnikával felépített lírai verseknek.)

Villon neve eredetileg nem is volt Villon: Montcorbier-ként született 1431-ben, abban az évben, amikor az angolok máglyára vitték a franciák hosnojét, Jeanne d’Aarcot, s amikor már vége felé járt a százéves angol—francia háború. A lovagok váltakozó eredményu csatározásai után a francia parasztok, akiket csatára lelkesített Jeanne d’Arc, végül is kikergették Franciaországból a megszálló angolokat. Maga a hos leány áldozatul esett, de hamarosan az ország felszabadult. Az újszülött Montcorbier apja nemsokára meghalt, valószínuleg elesett a végso ütközetek valamelyikében. Az özvegy anya áhítatos, muveletlen asszony volt. Szegények is voltak, de bizonnyal igénye sem volt fia taníttatására. Ám a további életutat másfelé irányította az özvegyasszony rokona, Guillaume de Villon apát, aki muvelt pap volt, és magára vállalta a gyermek neveltetését. Gyámja lett a fiúnak, korábban o maga tanította, amikor pedig iskolássá érett, iskolába, majd felso iskolákba járatta. A leendo költo gyengéd szeretettel kapcsolódott mindvégig anyjához, de a tudós papot tartotta igazi atyjának, és az iskolákban már magát is Villonnak nevezte. Ezen a néven lett a híres párizsi egyetem hallgatója, ahol tudásra éhes, kituno tanulónak bizonyult és 21 éves korában elnyerte a doktori címet is.

Az egyetemen sokfélét lehetett tanulni. Villon megismerte a keresztény filozófia mellett az ókori filozófusok tanításait is. Ennél fontosabb volt a számára, hogy elmélyülhetett az antik görög és latin irodalom remekeiben, közben a lovagok költészetét lelkesen szívta magába. Már ez idoben is verselt, de ezeket a korai költeményeket nem ismerjük. Mire befejezte tanulmányait és írástudó számára való hivatalokat is vállalt, már az ifjúság körében költonek számított. Hanem az egyetemi élet a tanulással az elzüllésre is alkalmat kínált. Az egyetemi ifjúság egy része otthonos volt a kocsmákban és a bordélyházakban. Többen a közveszélyes rablóbandákkal is kapcsolatban álltak. A féktelenségekre mindig hajlamos Villon hamarosan ismert alakká vált az éjszakai életben. 25 éves volt, amikor részt vett egy nagy verekedéssel végzodo betörésben. Akiket közülük elfogtak, börtönbe is kerültek. O helyesebbnek látta elmenekülni Párizsból. Akkor írta elso máig ismert költoi remekmuvét, a „Hagyaték" címu vallomást élete eddigi kalandjairól. Ennek a formája végrendelet. Ez divatos mufajta volt akkoriban. Mi régóta „Kis Testamentum"-nak nevezzük. Szatirikus hangütésu körkép a korról, amelyben élt. Ettol kezdve néhány évig távol tartotta magát Párizstól. Élt, ahogy tudott. Az írástudó ember különféle írásmunkákat kaphatott és sok helyütt szívesen hallgattak verseket is. Ezekben az években írta balladáinak java részét. Ezeket késobb beleépítette lírai betétként a nagy vallomásba, a „Nagy Testamentum"-ba. A szerelemtol a nyomorig változatos témavilágú ez a balladaköltészet. Már életében népszeruvé, sokfelé idézetté vált a máig is híres ballada a „Múlt idok szép asszonyai"-ról, amelynek refrénje évszázadok óta Európaszerte közmondás: „De hol van a tavalyi hó?"

Ezekben a kóbor idokben került kapcsolatba a „Coquillard-ok" néven ismert rablóbandával. Magyarra „Kagylósok"-nak fordíthatjuk a coquillard szót. Régóta találgatják, hogy ez a „kagyló" egy jelvény volt-e. Vagy a rablóvezér neve? Egyesek azt állítják, hogy vörös haja volt, és Pierre volt a keresztneve. Lehet. De mindegy. Veszedelmes, szervezett rablóbanda volt. Villon nemegyszer vett részt betöréseikben is, verekedéseikben is, de közben úri otthonokban is szívesen látták, mert kezdett már országos híru. költo lenni. Minthogy a kor leghíresebb és legtekintélyesebb költoje, a hosszú angol fogságból hazatért Charles d’Orléans herceg meghívta kastélyába, Blois-ba egy költoi versenyre. Verselo nagyurak, dalnok lovagok közt sikeresen szerepelt az ágrólszakadt, csavargó életet élo költo. Talán meg is nyílt elotte az országos siker útja. Ekkor írta fomuvét, a „Nagy Testamentum"-ot, amelybe beleszotte a legjobbaknak ítélt korábbi költeményeit is. A mi számunkra ez a nagy mu egyben utolsó költoi alkotása. Könnyelmuen visszatért Párizsba, és hamarosan belekeveredett egy utcai verekedésbe. Elfogták, és a városi bíróság mint visszaeso bunöst kötél általi halálra ítélte. Ez az akasztásos halál régóta kísértette, egyik legszebb balladája is az akasztottakról szól. Most nyilván tekintélyes urak, akik Blois óta személyesen is ismerhették, vagy olyan érto elméjuek, akik szerették verseit, közbenjárhattak, mert kegyelmet kapott, és mindössze tíz évre eltiltották a párizsi tartózkodástól. 1463 januárjában elhagyta a fovárost. És ezzel befejezodik életrajza. Nem tudjuk, mi lett vele, élt-e még sokáig ismeretlenül, vagy valahol mégis bunbe esett, és kivégezték, ahogy ifjúkora óta várta. Vagy másképpen halt meg? Nem tudjuk, életrajza 1463-ban véget ér. Ekkor 32 éves volt. De a két „Testamentum"-mal és alig néhány kisebb költeménnyel — javarészt balladákkal — a világirodalom legnagyobb és legtöbbet utánzott lírai költoje lett.

Írtak róla verseket (a legszebbek egyikét Juhász Gyula „Ódon ballada" címmel), regényeket, a mi évszázadunkban filmeket is készítettek az életérol. Se szeri, se száma a róla szóló tanulmányoknak. No és saját muvein kívül a hamisított Villon-muvek olykor még népszerubbek lettek. A német Bertolt Brecht és a magyar Faludy György Villon ihlette változatai valójában nem az o muvei, de ezek a jó költok a hamisítványokkal széles olvasóköröknek adtak és adnak egy Villon-hangulatot. És a szép költoi hamisítás azóta, hogy a XVIII. században Macpherson a sohasem élt Osszián nevében oskelta hosénekeket hamisított, bocsánatos bunnek és költoi bravúrnak számít.

Annyi bizonyos, hogy abban a fontos kultúrtörténeti pillanatban, amikor múlttá vált a középkor és a diadalmas reneszánsszal elkezdodött az európai újkor, François Villon nemcsak a francia irodalom, hanem az egész európai irodalmi kultúra legfobb és legnagyobb hatású költoje volt. Élobb és életteljesebb, mint bárki kortársai közül.