Életrajzi adatai hozzávetolegesek. Életkörülményeit is csak következtetik. Alighanem bajor földrol származik, elodei nemzedékek óta fegyverforgató lovagok lehettek, bizonytalan híradás szerint igen jó, szerelmes házaséletet élt. De fo muve, a „Parzival", és másik hoskölteménye, a „Wilhelm von Oranje" (Orániai Vilmos) teljes egészében, sértetlenül fennmaradt, tehát évszázadokon át szakadatlanul énekelték, újra meg újra leírták. Mellettük terjedelmes töredékei is beleépültek a lovagköltészet hagyományaiba, ilyen a „Titurel", amely ugyanúgy a Grál-mondakör témavilágából ismert hosökrol szól, mint a Parzival.

Irodalomtörténeti közhely, több szakember leírta, s különbözo lexikonokban is olvasható, hogy Wolfram von Eschenbach Dante mellett a középkor legnagyobb

költoje. Ez az állítás nagyon is vitatható, hiszen a középkor évszázadaiban élt és alkotott a francia Chrétien de Troyes és az angol Geoffrey Chaucer is, s nincs olyan mérce, amellyel el lehetne dönteni, hogy ki nagyobb költo, mint a többi. Persze kétségtelen, hogy a közép-félnémet nyelven alkotó Wolfram igen jelentékeny és rendkívül nagy hatású elindítója és ihletoje évszázadok hosköltészetének. Tennyson XIX. századbeli romantikus lovagtörténetei ugyanúgy, mint Wagner „Parsifal"-ja, „Lohengrin"-je, „Trisztán és Izoldá"-ja Wolfram témáinak újabb és újabb feldolgozásai.

A hajdani lovagköltészet két témaköre keveredik össze a fo muben, a „Parzival"-ban. Ez a két, eredetileg egymástól független hosvilág Artus király és a Kerekasztal lovagjainak kalandsorozata, illetve a Grál-lovagok nem kevésbé kalandos történetei.

A Kerekasztal lovagjainak története Angliából származik. Nyilván még jóval a normann hódítás elott keletkezett, abban a korai idoben, amikor a rómaiak leszármazottaival kevert kelta oslakosság a hódító saxonok (angol-szászok) ellen küzdött. Késobb azonban már minden angol lovag és foleg minden angol lovagkölto benne látta és láttatta dicsoséges oseit. Artus király vára, Camelot és a Közeli Tintagil Anglia keleti vidékén, Cornwallban van, romjaik mindmáig felkereshetok. Hoseik történeteit a középkori angol lovagköltok — a skaldok — énekelték, megörökítve Artus királyt és vitézeit, a hosök szerelmi kalandjait a nemzedékrol nemzedékre hosénekeket hallgató angliaiak tudatába.

A Grál-történetek egészen más tájakról valók. A Grál-lovagok királyainak — Titurelnek, Amfortásznak, majd Parszifálnak — a vára a Montsalvat hegyén állott. Ez pedig a Pireneusok francia oldalán van. A Montsalvat (Megváltás hegye) csúcsán máig is látható egy elég jó állapotban lévo rom, amelyrol idotlen idok óta mesélik, hogy az volt a Grál-lovagok vára. Ott játszódik még Wagner „Parsifal"-ja is. Persze a valóság az, hogy ez az osi építmény régebbi a középkornál is, hajdani kelta nép napszentélye volt. Hanem amikor már lovagok énekeltek a Grál vitézeirol, ezt tartották a híres történetek színhelyének.

Hogy mikor és kik énekeltek eloször Artus királyról és a hírneves lovagokról — Lancelotról, Trisztánról, Ivainrol, Gavainrol, Galahadról —, ez ugyanúgy beleveszett a múltak ködébe, mint maguk a vitézlo hosalakok. A Grál-történetekkel azonban eloször Chrétien de Troyes-nak, a XII. század kituno francia költojének muveiben találkozunk. Akadtak, akik úgy gondolták, hogy az egész Grál-mondakört, valamennyi hosével egyetemben Chrétien találta ki. Ez elég valószínutlen, bizonyára vándordalnokok elozetesen is énekeltek a montsalvati vitézek hostetteirol, szerelmeirol, küzdelmeirol gonosz varázslókkal. Ezek a vándordalok belevesztek a múlt ködébe, csak Chrétien de Troyes volt olyan nagy költo, hogy felidézze Parceval (o így írja) történetét, és egységes nagy mube foglalja össze és formálja lovagregénnyé ezt a mondakört. Már az is Chrétiennél történik, hogy a Grál-mozzanatok összekapcsolódnak az Artus-történetekkel.

Az egészen bizonyos, hogy Wolfram von Eschenbach ebbol a francia forrásból ismerte meg a Parszifal-témát. Valószínunek tarthatjuk, hogy tudott franciául is. A XII. és XIII. század fordulóján, a XIII. század elso évtizedeiben Párizs szellemi központtá emelkedik. Fülöp Ágoston király kora fontos fejezet a középkori kultúra történetében. Akkoriban fejezik be a rég épülo Notre-Dame székesegyházat. A középkori színjátszásnak, a mirákulum-játékoknak és a misztérium-játékoknak egyik központja alakul ki a Notre-Dame elotti téren. Robert Sorbon, a pedagógia nagy alakja akkoriban készíti egyetemi reformját, amiért mindmáig az o nevét viseli a párizsi egyetem. — Ez az eleven kulturális élet messzirol is vonzza a tudósokat, a tanulni vágyókat, a dalnokokat, az írástudókat. A már akkorra nagy híru Wolfram ellátogathatott a Szajna-parti egyre nyüzsgobb életu királyi központba. Középkori írástudó természetszeruleg tudott latinul, és a latinul tudó ember pedig könnyen tanul franciául (és a középkori francia még közelebb volt a latinhoz, mint a mai nyelv). A már sokfelé szívesen fogadott dalnok költot nagyon érdekelhették a francia hosdalok is. Wolframnak tehát meg kellett ismernie Chrétien de Troyes nagyon érdekes, nagyon vonzó „Purceval"-ját. Arra is rájöhetett, hogy ezek a kalandok összekapcsolhatók Artus király lovagjainak kalandjaival. A „Kerekasztal"-történeteket akkoriban már sokfelé ismerték a német világban is. A két mondakör teljes egyesítése azután már Wolfram irodalomtörténeti tette.

Maga a Grál fogalma is megváltozott Wolframnál. Chrétien de Troyes szövegében még afféle ostyatartó edény, amelynek varázsereje van. Birtokosát védi, tetteiben segíti. Wolframnál válik azzá a kehellyé, amelyben egykor Krisztus kiomló vérét felfogták. Az eredeti Grál valószínuleg még az osi kelta (gallus) pogányság hiedelmei közé tartozott, s csak Wolframnál épült be harmonikusan a keresztény mitológiába. Ettol fogva lett az a szimbolikus kegytárgy.

Az összefonódott Kerekasztal és Grál ettol kezdve újra meg újra megjelenik az irodalomban. A XIV. századbeli Thomas Malory és a XIX. századbeli Alfred Tennyson, meg a közöttük lovagtörténeteket mesélo írók és költok mind valahogy Wolfram von Eschenbach témavilágát újítják fel, teszik újra népszeruvé, olykor egyenest divatossá, míg a téma eléri legmagasabb muvészi feldolgozását Wagner zenedrámáiban.

Ugyancsak a Grál-történetek közé tartozik a „Titurel" címu elbeszélo költemény, amely ugyancsak töredékeiben öröklodött ránk, de ami megmaradt, az elozményként egészíti ki „Purzival" montsalvati kalandjait.

Az Orániai Vilmos harcairól szóló „Wilhelm von Oranje" jellegében különbözik a mesés Grál-történetektol. Ez csodás valószínutlenségei ellenére is verses történelmi regény. Keresztények és szaracénok harcairól szól. Idoszeru példálózás volt ez a keresztes háborúk korában. Jelzi, hogy költoje nem volt idegen a valóság eseményeitol. Néhány fennmaradt lírai költeménye gondokkal törodo, a szerelemben is a való érzelmeket megragadó muvészt mutat. Wagner ezt a Wolfram-lovagot mutatja be „Tannhäuser" címu zenedrámájában, amelyben az „eschenbachi dalnok" Tannhäuser vetélytársa a Wartburgi dalnokversenyen. És Babits is ot szembesíti Tannhäuserrel. „Strófák Wartburgi dalnokversenyrol" — ez a címe a költeménypárosnak. Ebben Wolfram a magasztos szerelem megszólaltatója, Tannhäuser a vad erotikáé.