Az ókori latin költoket kedvelo olvasó ember a „római aranykor" nagyjai közül legjobban Vergiliust tiszteli, legjobban Horatiust szereti, de legszívesebben Ovidiust olvassa. Divatos, léhának mondott, erotikus költo volt. De népszerusége tetopontján versenyre akart kelni az akkor már halott, legtiszteltebb Vergiliusszal. És ha az Aeneis alkotója múlhatatlan hexameteres eposzban idézte fel Róma mitológiába veszo régmúltját, o az egész görög-római hitregevilágot akarta történetek véghetetlen sorával hexameterben felidézni. És amikor ezt a munkát el is végezte, dicsoség is övezte érte, akkor Róma hosmondáit kívánta összefoglalni. A naptár ünnepeinek sorrendjében idézte a hosöket. De csak június végéig jutott el. Akkor egyszeriben kettétört addig oly sikeres élete, rázuhant a számuzetés, el kellett szakadnia a könnyed társaságoktól, Róma nagyvárosi forgatagától. A birodalom távoli sarkából soha nem térhetett haza. A könnyedségek, a szerelmek gyengéd játékmestere volt, léte végso éveiben, a reménytelen magányosságban a szomorúság halhatatlan poétája lett. Hatvan évre terjedo életének története példázatos regénynek tekintheto a római császárság elso éveinek fényeirol és árnyairól.

A jómódú családból való, korán értelmesnek látszó, könnyen tanuló fiú elott hamar kitárulnának a tekintélyes hivatalok. Apja el is várja, hogy közigazgatási vagy pénzügyi pályára lépjen. O azonban már diákkorában költonek készül. Rendkívül könnyen versel, bár otthon már tiltják, hogy irodalommal foglalkozzék. Rá is kényszerítik, hogy iskolái sikeres elvégzése után pénzügyi tisztviselo legyen. Ezt a hivatalt botrányosan elhanyagolja. Csak a költészet és a kellemes társaságok, foleg a nok érdeklik. Csattanós szerelmi történeteket ír versekben. Ezek széles körben tetszenek. Hamar meg is jelenik elso versgyujteménye „Szerelmek" (Amores) címmel. Azonnal siker. Nemsokára következik a második gyujtemény. „Hosnok" (Heroides) a címe. Huszonkét verses levél, mondabeli hosnok írják szerelmeseiknek. Ezekben a finom árnyalatú, nok vallomásaként fogalmazott költeményekben Ovidius a noi lélek olyan rezdüléseit ábrázolja, mint Euripidész asszonyokról szóló tragédiái óta senki.

Ez a siker már eljut a császári körökbe is.

Ez a császári udvar, Augustus politikai és szellemi vezérkara ekkorra már kialakította hivatalos irodalmi ízlését. Vergilius már nem is él, de o a költoi eszmény, valamint Horatius sokárnyalatú, a szenvedélyekben mértéktartó lírája. A történetíró Livius kellemesen olvasható múltidézése és hazafias pátosza együtt olyan irodalmi eszmény, amely uralkodó az iskolákban és a muveltségre adó társaságokban. Közben azonban felnott egy következo nemzedék. A fiatal költok tisztelik az elottük járó nemzedék római büszkeségét. Az elozo nemzedék a polgárháború nyomorúságára, szorongásaira, véráradatára kapta Augustus gyozelmei nyomán a békét és nyugalmat. A felnövekvo Ovidius fiatal nemzedéke ebben a nyugalomban, a „római béké"-ben (Pax Romana) nott fel, a közveszélyrol apáiktól és nagybátyáiktól hallottak, és már unják a nagy rendet, tisztelik, de unják Vergiliust és Horatiust is. Számukra a szerelem, a kocsiversenyek, a kellemes társaságok jelentik az izgalmakat és a kalandokat. Verseik ilyesmikrol szólnak. Szakítanak Vergilius örökös hexametereivel, de Horatius változatos, görög ízlésu versformáival is. A hexameter és a pentameter váltogatása, a disztichon a csaknem kizárólagos versformájuk. A hexameteres elbeszélo muveket, ha felolvassák vagy éppen dúdolják is, akkor lanttal szokás kísérni, a változatos görög formákat (Horatius formavilágát) váltogatott hangszerekkel kísérik, gyakran kórusban énekelik. A disztichon kíséro hangszere a fuvola. Ez görögül: elegeion, többes számban elegeia, latinos kiejtéssel elégia. Rendszerint fuvolás lányok kísérik fuvolákkal a disztichonban skandált költeményeket. Ezért a hexameter és pentameter váltogatását nevezik kezdetben elégiának. És a fiatal költoket elégikusoknak. Valószínuleg akkor, amikor majd Ovidius sorsának rosszra fordulása után megírja híres, hamarosan világhíres nagyon szomorú elégiáit, akkor ragad rá a bánatos versekre a máig is érvényes elégia név.

Mire Ovidius ismert költové érik, már jelen van egy nála alig néhány évvel idosebb elégikus nemzedék. Elobb Tibullus a legsikeresebb közöttük, de hamarosan Propertius lép a nyomába. Propertius Ovidius személyes jó barátja, és az idos Maecenas ugyanúgy fedezi fel és pártfogolja, mint annak idején Vergiliust és Horatiust. És akit Maecenas pártfogol, az otthon lehet a császári udvarban is. De ezért ezek a túl fiataloknak tuno elégikusok nem találnak általános elismerésre a császárnál és a jobb társaságoknál. Tibullus hamar megbotránkoztatja a hivatalos közvéleményt azzal a kijelentésével, hogy „büszkébb vagyok szeretom szépségére, mint arra, hogy római polgár (Civis Romanus) vagyok". Tibullust nem is fogadja be az udvar. Maecenasnak hosszasan kell rábeszélni Propertiust, hogy három szerelmes gyujtemény után végre írjon néhány szép verset Róma isteneirol, templomairól, történelmi emlékeirol. Propertius jó költo, hivatalos hangú elégiáival is sikert arat. O azonban egész fiatalon hal meg, és Tibullus sem él sokáig. Mindketten dönto hatással vannak az induló Ovidiusra. Ot befogadja az Udvar, a császár igen ledér életet élo leánya egyenest kedveli és barátságába fogadja. Ez lesz majd végzetes késobbi éveire. Augustusnak azonban eleve gyanús az egész elégikus ifjúság, a túl divatos erotika. Augustus igen muvelt, irodalom- és muvészetkedvelo uralkodó. De ízlése akkor rögzodött meg, amikor az elobbi nagy nemzedék: Vergilius, Horatius, prózában Livius stílusa és világszemlélete formálta a szépségeszményt. Az elégikus ifjúsághoz képest már akár maradiaknak is mondhatók azok, akiknek Maecenas diktálta, hogy mi szép és mi nem elég szép vagy éppen riasztó.

Ovidius azonnal széles körökben lett népszeru. A jó társaságok és foleg az ifjúság körében a léhaság, a cinizmus, az érzéki gyönyörök hajszolása nemcsak divat, de szinte erény volt. Ezekben a körökben Ovidius hamar lett költoi eszmény. Élete is megfelelt a könnyed élet igényének. Háromszor nosült, de egyik feleségéhez sem volt huséges. Nem is igényelték. O sem igényelte az asszonyok huségét. Korábban volt egy szeretoje, akit verseiben Corinnának nevezett (igazi nevet nem illett versben említeni, régebben Catullus, nem is oly rég Horatius is minden leánynak, asszonynak, akihez valami köze volt, olyan álnevet adott, amelyet szuk társaságban fel lehetett váltani a igazi noi névvel). De Corinna csak a legismertebb név volt, elofordult nem egy más név. Ovidius nyilván életében is úgy élt, ahogy népszeru erotikus költeményei bemutatták körének divatos életét. Tudjuk, hogy drámája is volt a gyermekgyilkos Medeáról. Sokan állították, hogy ez a legszebb latin tragédia, méltó a görög példaképekhez. Sajnos elveszett, miközben többi muvei csaknem hiánytalanul fennmaradtak. Legmulatságosabbak azok voltak, amelyek tanköltemény formájában taglalták a szerelmi élet módozatait. Leghíresebb „A szerelem muvészete" (Ars amatoria), de még részletezobben szól a szerelmi élet testi lehetoségeirol „A szerelem gyógymódjai" (Remedia amoris) címu erotikus tanácsadó. Ezekkel a léha hangütésu, kitunoen verselt költeményekkel széles olvasókörökben lett népszeru. Ez megnövelte maga iránti igényét. Olyan tisztelt hoskölteményt akart teremteni, mint Vergilius az Aeneisszel. A görög hajdani példaképpel, Hésziodosszal is versenyre akart kelni. Hésziodosz a Theogoniában az istenek egész rendszerét mutatta be. Ezt akarta túlszárnyalni Ovidius, amikor az egész görög-római mitológiát óriási történetsorozatban tárta az olvasók elé. Nagyon nagy verselo és kituno elbeszélo lévén ezer évek irodalmának egyik fo muvét teremtette meg az „Átváltozások" 15 könyvében. Ezek az istenek és félistenek ugyan mulatságosabbak, olykor léhábbak is, mint maguk a hitregék, mint Hésziodosz, de ennél kellemesebben senki se mesélte el a soktémájú görög-latin istenvilágot. Ezt a muvet nem disztichonban írta, hanem tiszta hexameterben, mint ahogy a Homérosz nevéhez fuzodo eposzok és foleg mint Vergilius Aeneise íródott. Lehet, hogy komolytalanabb mu, mint a nagy epikus példaképek, de azoknál is érdekesebb olvasmány.

Talán Augustus és az Udvar jóindulatát akarta megnyerni, amikor az „Átváltozások" (Metamorphoses) után Róma ünnepeit és Róma történelmi múltját akarta nagy költeményben összefoglalni. A címe „Naptár" (Fasti) volt: a terv szerint hónapról hónapra a római naptár ünnepei és emléknapjai sorrendjében mesélte volna el a hazai múltat, a római dicsoséget. Ezt megint disztichonban írta, de csak hat hónappal készült el. Amikor befejezte a júniusi napok idézését, következett életének tragédiája.

A császár léha leányának — Júliának — bizalmas barátja volt. Júlia — a botrányos életu úrno — még házasságtöro kalandjainak egy részét is Ovidius házában bonyolította le. Egy nagyon botrányos ügy kiderült, talán magának Ovidiusnak könnyelmu pletykája alapján. Ezt az egyre ridegebb császár sohase bocsátotta meg. A lányának se. Júliát is számuzte, de Ovidiust mint buntársat örökös bánatra ítélte. A birodalom távoli sarkába, a Fekete-tenger partján fekvo Tomi nevu telepre számuzte (manapság a romániai Constanza van ott, annak foterén Ovidius szobra áll most). A rideg, barbár vidékrol soha többé nem jöhetett haza, bár gyönyöru szomorú versekkel ostromolta a kegyetlen császárt is, befolyásos barátait is. Hiába. Mindhalálig szenvednie kellett a vidám élet után a keseru számkivetettséget. Két halhatatlan versgyujtemény tanúskodik a szomorúságról: a „Sirámok" (Tristia) és a „Pontusi levelek" (Epistulae ex Ponto). (A Fekete-tenger partvidékét hívták akkoriban Pontusnak.) A deru és léhaság talán legnagyobb költoje a sanyarú alkonyi idoben a szomorúság halhatatlan költoje lett.