Neve és egyéniségének ellentmondásai közel kétezer évvel halála után akkor kerültek a figyelem középpontjába, amikor 1896-ban Sienkiewicz, a népszeru lengyel regényíró „Quo vadis?" címu világsikeru regényében a cselekmény egyik fo alakjává tette. Az író Nobel-díjat kapott ezért a muvéért, Petronius pedig a régmúlt homályából az érdeklodés eloterébe lépett, az eleganciára törekvo férfiak példaképüknek tekintették, s idovel olyan filmszerep lett, amelyet minden jó megjelenésu színész a magáénak kívánt. A lengyel író jóvoltából a hajdani latin író bevonult az ot megilleto helyre a világirodalomban.

Az „arbiter" szó „mester"-t jelent latinul. Akik késobb írnak róla, maguk se tudják, hogy ez családnevének a latinban szokásos kiegészíto mellékneve, vagy olyan ragadványnév-e, amely a császári udvarban kapcsolódott az elokelo nemzetség nevéhez. Abban a híresen léha és életveszélyes császári udvarban, Néró császár körében ugyanis „arbiter elegantiae"-nak, azaz „az elegancia mesteré"-nek nevezték. Voltak, akik úgy vélték, hogy ez egyenesen a méltán szörnyeteg híru császár találmánya. De hamarosan mindenki jellemzonek érezte. Jó néhány évig ugyanis a diktátor uralkodó mellett o volt a jobb körök divatdiktátora. Öltözködése, viselkedése, hanghordozása, szóhasználata követendo volt mindenki számára, aki csak elvárta, hogy udvarképes (ma úgy mondanák, hogy szalonképes) embernek tartsák. Egy ideig maga a császár s vele minden kegyence még azt is figyelte, hogy milyen testtartással ül az asztalnál, milyen jelzovel mond véleményt akár egy borról, akár egy felolvasott versrol. És az is mértékadó volt, hogy tógájának gondosan formált ráncai miképpen sorakoznak egymás mellett. Ez a minden léha és minden elokelosködo férfi számára kötelezo példakép, ha történetesen gyarmati kormányzó vagy pénzügyi fotisztviselo volt (mert ez is, az is megesett), példásan szigorú, egyértelmu parancsokat adó, a jogi és erkölcsi szabályokhoz következetesen ragaszkodó hivatalnoknak bizonyult. Amit másoktól megkövetelt, azt magára nézve is kötelezonek tudta és vallotta. Mindemellett, ha éppen ráért, ha nem magas állásokat töltött be, ha nem anekdotákkal mulattatta a császárt, ha nem szerelmes hevülettel vonult valamelyik úrnovel vagy rabszolgalánnyal hálószobájába... akkor íróvesszejével gúnyos epigrammákat rögtönzött, s a görög nevetteto mesterek mintájára szellemes szatírákban pellengérezte ki az emberi gyöngeségeket. Ez a könnyed udvaronc, szigorú köztisztviselo nemcsak okosan szellemes költo volt, hanem olyan szatirikus prózaíró, hogy méltán hasonlították a leghíresebb görög szatirikushoz, Menipposzhoz. Máig is úgy tartja az irodalomtörténet, hogy Petronius a legmenipposzibb latin szatirikus. Ebben az a különös, hogy a nagy híru Menipposznak egyetlen sorát se orizte meg a romboló ido, mégis hozzá hasonlítják azokat, akik méltó utódai az ismeretlenné vált példaadónak.

A menipposzi szatíráról azonban tudni lehet, hogy szövegében a prózai részeket verses betétek tarkítják. Petroniusnak a legismertebb töredéke, a „Satyricon" is kisebb-nagyobb versekkel mulattatja az olvasókat. Még az is lehetséges, hogy az a néhány epigramma, amely fennmaradt a számunkra, szintén a „Satyricon"-hoz vagy más, elveszett szatírához tartozott. Ezek mind önmagukban is mulatságos kis — kétsoros — költemények, mindegyik gúnyolódó célzattal.

A „Satyricon"-t már a kortársak is Petronius fo muvének tartották. Sajnos igen töredékesen maradt ránk. Két fejezete azonban mégis örökségünk lett. A többibol csak kis részleteket, néha csak bekezdéseket ismerünk. Mégis, ezekbol némi fogalmunk lehet a mu egészérol. Formáját tekintve felettébb változatos kalandregény, méghozzá korábbi, mint az a néhány ókori latin regény, amelyeknek mindegyike sejteti, hogy a szerzok olvasták Petronius példaszeru muvét. Igaz, görög regény már korábban is volt, azok azonban általában inkább prózai idilleknek tekinthetok. Ezekben, ha a szerelmeseket gonosz kalózok el is rabolták, szét is választották, a végén minden jóra fordul, az ifjú szerelmesek boldogan egymáséi lesznek. Ráadásul ezek a görög idillikus regények nagyon illedelmesek, még a kalózok és a rablók is fennkölt stílusban beszélnek. A szöveg mindig olyan, hogy serdülo gyermekeknek, sot ártatlan leányoknak is fel lehet olvasni. Lehetséges, hogy Menipposz stílusa nem ilyen volt, de nem is élte túl az ókort. Petronius szatirikus regényében a szerelem testi valóság. Hosei olykor bordélyházban keresik és találják meg a noket. (A bordélyházat latinul „lupanar"-nak mondják, s minthogy Pompei romjai közt találtak viszonylag ép állapotban maradt lupanart, tudjuk, hogy ott a falakon kedvcsináló festmények láthatók a férfi-no kapcsolat legkülönbözobb formáiról.) Bárki megnézheti, ha kirándul Nápolyba, e város közelében vannak Pompei maradványai. Tehát tapasztalatból is tudhatjuk, milyen világban forgolódnak a „Satyricon" léha személyei. Ezek ráadásul nem mindig noket keresnek, megkívánják a fiatal fiúkat, sot össze is verekednek értük. Amikor pedig éppen nem szeretkeznek, isznak, lopnak, csalnak, akkor Róma alvilága jelenik meg a színen. Kosztolányi nemegyszer mesélte, hogy amikor „A véres költo" címu kituno, Néróról és koráról szóló regényét írta, forrásmunkaként forgatta Petronius regénytöredékét, hogy járatos legyen a császárkori Róma hétköznapjaiban.

A „Satyricon" ránk maradt nagy összefüggo része szinte önálló, nagyon gúnyos és nagyon reális korkép az akkori felfuvalkodott újgazdagok világáról. Ez „Trimalchio lakomája" címen szokott külön is megjelenni. Trimalchio felszabadult rabszolgaként kezdett vagyont gyujteni. Muveletlen, hiú, felvágós példája a „parvenu"-nek. Elokelo társaságot hív gazdag lakomára. Ezek a vendégek egyenként is egy-egy réteg torzképei. A legtorzabb kép persze magáé Trimalchióé. Már az ételek összeválogatása is a felvágás gúnyképe. A vendégek viselkedése szinte versengés a házigazda nagyképuségével, muveletlenségével, otromba butaságával. Igazán nagy kár, hogy nem maradt fenn számunkra a „Satyricon" egésze. Így, töredékeivel és versbetéteivel is odatartozik az ókori latin irodalom jelentékeny muvei közé.

Az „elegancia mestere", a tisztelt közéleti ember és közkedvelt magánember jó ideig a szeszélyesen gyilkos kedvu császár kegyence volt, de ugyanolyan tragikusan végezte, mint oly sok ártatlan ember Néró korában. A kedvelt udvaroncok között természetes volt egymás kölcsönös rágalmazása. Az események tanúsága szerint a legveszélyesebb ezek közül a rágalmazók közül Tigellinus, a testorség parancsnoka volt. Néró vakon bízott benne, érezte fotisztjében a rokonlelket. Tigellinus pedig igyekezett elpusztítani mindazokat, akikrol úgy látta, hogy császára különösképpen kedveli oket. Elsosorban Seneca volt ilyen, a kor legnagyobb élo filozófusa. Amikor Néró gyermek, majd ifjú volt, Seneca volt a neveloje. Erkölcsös és szelíd férfiúvá igyekezett nevelni a leendo fenevadat. Egész tanítói-neveloi munkája a pedagógia csodje volt. De azért Néró még egy ideig, úgy látszik, szerette a már öreg tudóst. Tigellinus félt, hogy esetleg a jó erkölcs híres tanítója ellensúlyozza az o áskálódását. A másik, akit kifejezetten irigyelt, a túlságosan példaszeru hivatalnok és ugyanakkor nagyon népszeru Petronius volt. Az elegancia és a példaszeru viselkedés mestere gyulöletes volt a féktelen gonoszság szemében. Tigellinus harmadik célpontja pedig Lucanus volt, egy nagyon tehetséges fiatal költo, akire a szenvedélyesen verseket is író és saját verseit nagy nyilvánosság elott elszavaló császár eleve féltékeny volt, hiszen vetélytársat kellett látnia a fiatalon elismert költoben.

Tigellinus pedig kituno módszert talált a három nagy írástudó elpusztítására. Lelepleztek ugyanis egy titkos szervezkedést, amely meg akarta szabadítani Rómát Nérótól. Elokelo férfiak, tekintélyes államférfiak készültek a leszámolásra. De mielott még bármit tehettek volna, fény derült az összeesküvésre. Elfogták és kivégezték valamennyit. Tigellinus eleve gyanút ébresztett Néróban, hogy az összeesküvés nyomai az udvarba is elvezetnek. Hiszen a fo összeesküvo, egy Piso nevu elokeloség baráti viszonyban volt Senecával is, Petroniusszal is. Lucanus pedig Seneca rokona volt. Könnyu volt elhitetni az amúgy is örökösen gyanakodó császárral, hogy a Piso-féle összeesküvés szellemi irányítója ez a három férfiú volt. Túl közel állt mind a három az udvarhoz, hogy botrányos pert és nyilvános kivégzést rendeljenek el; Tigellinus se helyeselte a nyilvánosságot. Úgy gondolták, hogy helyesebb, ha ez a három veszedelmesnek bizonyult barát egyszeruen öngyilkos lesz. Néró tehát hivatalosan kézbesítendo magánlevelet írt mindhármuknak, amelyben felszólította oket, hogy a szégyenletes vég helyett legyenek öngyilkosok. Ezt nem lehetett nem komolyan venni.

Seneca és Lucanus tisztában volt, hogy ha azonnal nem engedelmeskednek a legfelsobb parancsnak, akkor hamarosan nyilvánosan megöli oket valaki. Tehát simán és csendben megölték magukat. Petronius azonban ebben az esetben is az elegancia mesterének bizonyult. Közeli barátait meghívta lakomára. Az asztal mellett kád volt, benne langyos fürdovíz: a vendégek meghökkentek a különös fogadtatáson. A házigazda pedig ott ült a kádban, mellette orvosa állt. Arra kérte a vendégeket, hogy hallgassák meg azt a levelet, amelyet a császárnak már el is küldött. De elobb meg akarja mutatni, hogy egyáltalán nem fél a haláltól, tehát az orvos vágja fel az ütoerét. Oda is nyújtotta a karját. Az orvos vágott, a vér ömleni kezdett. Mire a halálba meno úgy rendelkezett, hogy most kösse be a vágást, mert csak akkor kíván meghalni, ha mindenki hallotta, mit is írt Nérónak. Az orvos be is kötötte, egy írástudó rabszolga pedig, aki úgyszintén ott állt a kád mellett, olvasni kezdett. A levél váratlan megszólítással kezdodött: „Te rotszakállú majom!" (Néró ugyanis vöröses szoke volt.) Ezután felsorolta mindazt a bunt, amelyet a szörnyu császár elkövetett, többek között, hogy megölette anyját és maga ölte meg feleségét. Azzal fejezte be, hogy van oka félni, hiszen elobb vagy utóbb úgyis akad valaki, aki Róma örömére megöli.

Ezután újra az orvosnak nyújtotta karját, az vágott, s o — miközben ömlött a vére — még egy pohár bort ivott és mosolyogva meghalt. A rémült vendégek pedig azonnal szétszéledtek és elmenekültek a fovárosból, hogy addig rejtozködjenek ismeretlen helyen, amíg a császárt végre megöli valaki, ahogy Petronius megígérte. Hiszen életével játszott az, akirol kiderülhetett, hogy hallotta Petronius búcsúlevelét.